Biblia

biblia.jpgHisszük, hogy a Szentírás (az Ószövetség 39 és az Újszövetség 27 könyve) Isten kinyilatkoztatott Igéje, mely a Szentlélektől ihletett emberek írásaiból áll:
- Legfőbb tanácsadónk a mindennapi élet dolgaiban,
- és a legtökéletesebb próbakő, amellyel minden emberi hagyományt, tanítást és gyakorlatot megvizsgálhatunk.

1. A Biblia elnevezései

a) A biblia görög szó, »könyvek«-et jelent, a biblion (= »könyvecske)« főnév többes számú alakja. Két nagy, főrésze összesen 66 könyvet tartalmaz: az ÓSZ 39-et, az ÚSZ 27-et. A könyvek terjedelme nem egyforma. Az ÓSZ-ben - a Zsolt-at nem számítva - leghosszabb a 66 részből álló Ézs, legrövidebb az 1 részből álló Abd. Az ÚSZ-ben az ApCsel 28 részből áll, az 1 részből álló levelek közül 2Jn mindössze 13 verset tartalmaz. Műfajuk, tartalmuk szerint is nagyon különbözőek e könyvek, már csak azért is, mert különböző korokban keletkeztek, más és más szándék vagy szükség indokolta a megírásukat. Elválasztó és egyben összekötő pont a két Szövetség között Jézus Krisztus megjelenése és személye. Az ÓSZ írásai Őfelé vezetnek, az ÚSZ róla tanúskodik. Az elsődlegesen címzetteket, azok történeti helyzetét tekintve, az ÓSZ a választott népnek, Izráelnek a vallási és erkölcsi életét törvények által kívánja szabályozni, Isten előtt folyó életéről a történeti könyvekben tanúskodik, istentiszteletéhez énekeket, imádságokat ad, a prófétákon keresztül pedig értékeli e nép mindenkori jelenét és várható jövőjét. Az ÚSZ-ben az evangéliumok Jézus életét mutatják be, az egyház keletkezését és terjedését az ApCsel; a szerveződő gyülekezetek gondjai között útmutatást adnak az apostoli levelek, és a végső dolgokba enged óvatos bepillantást a Jel. Mindezeket azonban összefogja és közös nevezőre hozza az, hogy végeredményben a megváltás, vagy más szóval az üdvözítés történetét láttatja velünk különböző időszakokban és nézőpontok szerint. És mert az egész Istennek a megváltó és üdvözítő akaratát és munkáját tükrözi, ezért különleges értékű könyv a hívő ember számára. A Biblia a »könyvek könyve«: ez a hebraizmus azt jelenti, hogy a legfontosabb, a legnagyobb értékű könyv.

b) A Biblia Isten igéje = Isten szava, beszéde, amelyet Isten kijelentett és leíratott - a régiek szép, bár sommásan összefoglaló kijelentése szerint - »a szent próféták és apostolok által«. Jeremiás pl. ilyen parancsot kap: »Állj az Úr házának kapujába, és így hirdesd ott az igét...« (Jer 7,1) - később meg azt az utasítást kapja, hogy a már korábban elmondott próféciáit foglalja írásba (36,2). Ilyen módon lett a szóban már elmondott ige írott igévé. Ehhez hasonlóan az ÓSZ és ÚSZ többi írói is Istentől kaptak indíttatást arra, hogy Istennek rájuk bízott üzenetét foglalják írásba. Ezt összegezi az apostol 2Tim 3,16-ban így: »A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.« Az »Istentől ihletett« kifejezés g. megfelelőjében (theopneusztosz) benne van az is, hogy Isten Lelkétől (pneuma) adott. A Lélek ihletését mondjuk latin szóval inspirációnak. Ennek teológiai értelmezése olykor eltérő. Ortodox zsidó és keresztyén felfogás szerint a Biblia olyan formában Isten igéje, hogy a szentírók Isten szó szerinti diktátumát írták le (verbális inspiráció), reformátori értelmezés szerint viszont a szentírók a kapott kijelentést a maguk emberi kifejező képességeivel fogalmazták meg és írták le (organikus inspiráció). Ez utóbbinak megfelelően az Isten igéjének megvan egyfelől az isteni oldala: az elsődleges »szerző« (auctor primarius) maga a kijelentést adó Isten. Másfelől azonban megvan az emberi oldala is: az írásba foglalók korukhoz és képességeikhez mérten, nem mechanikusan, hanem öntudatosan fogalmazták meg a kapott kijelentést, de csak mint másodlagos szerzők (auctores secundarii). Ezért viselik magukon a Biblia könyvei az olyan emberi vonásokat, mint a kor világképe, történeti és természettudományos ismeretköre, nem utolsósorban pedig azoknak a nyelveknek a sajátságai, amelyeken a Biblia-t írták. Mindezekben Isten igéje »szolgai formát« vett fel, hogy emberekhez szólhasson, hasonlóan ahhoz, ahogyan az Ige testté lett (Fil 2,7).

Az írott ige lényegéhez azonban hitünk szerint az is hozzátartozik, hogy egykori megszólalásának korhoz kötöttségén túl a későbbi korok embereihez is szól. Az inspirációnak, a Lélek további munkájának (belső bizonyságtételének) köszönhetően válik mindig érvényessé és aktuálissá Isten üzenete a Biblia olvasói számára. Enélkül a Biblia csak egy lenne a sok régi könyv között, mint az ókori irodalomnak szép és értékes emléke. Ezért bár a Biblia objektív valóságában is Isten igéje, a hívő embernek mindig kérnie kell Isten Lelkének segítségét, hogy a Biblia ne csak intellektuális olvasmány legyen számára, hanem személyhez szóló üzenet is.

c) A Biblia két nagy részének a neve ÓSZ és ÚSZ. A SZÖVETSÉG a Biblia egyik legfontosabb kulcsszava. Van a szónak egy világi jelentése, pl. két szerződő fél megegyezése, mint barátsági fogadalom (1Sám 18,3), uralkodók politikai vagy kereskedelmi szerződése (1Kir 5,26), népeknek egymás meg nem támadására kötött szövetsége (Józs 9,15), vagy pl. egy nagy birodalom hatalmas uralkodójának egy kisebb ország királyával való megállapodása, hűségeskü kötelezettsége alatt (Babilónia uralkodójának Júda utolsó királyával kötött szövetsége, vö. Ez 17,13). Talán ez utóbbi szövetség-forma, amely az ókori K-en jól ismert volt, lehetett az emberi modell ahhoz a hitben elfogadott isteni elhatározáshoz, hogy az Úr (a világ Királya) kiválasztott egy népet, Izráelt, és azt szövetségébe fogadta, hogy mint Istene és gondviselője azt üdvözítő akaratának letéteményesévé tegye, elkötelezve ugyanakkor arra, hogy rajta kívül más istent, bálványt ne ismerjen el és ne tiszteljen. E különös kiválasztás és szövetségkötés a Sinai-hegynél ment végbe (2Móz 19,5; 24,7k). Előtörténete pedig ott van a pátriarchákkal való szövetségben (1Móz 15,18; 17,2kk), sőt az egyetemes emberiségre vonatkozó szövetségben (1Móz 9,9kk). - Izráel története azonban nemcsak a szövetség története, hanem igen gyakran a szövetségszegéseké is, ami az emberi hűtlenség miatt érvénytelenítette volna a szövetséget, ha az Úr hűséges nem marad; és Ő, hogy üdvakaratát továbbfolytassa és véghezvigye, kész volt a szövetség megújítására is. Erre vonatkozik nem egy helyen az új = megújított szövetség ígérete (Jer 31,31; Ez 16,60); erről tanúskodik az ÚSZ is (ApCsel 3,25; Róm 11,26k), különösképpen azzal, hogy az új szövetség létrehozója, áldozatával megpecsételője Jézus lett (1Kor 11,25; Zsid 9,15). - Ez utóbbihoz tartozik, hogy a »szövetség« szó latinul: testamentum, s e szónak van »végrendelet« jelentése is. Ilyen értelemben egyszer használja az ÚSZ (Zsid 9,16k), éppen arra hivatkozva, hogy mivel »a végrendelet csak halál esetén érvényes«, Jézus megváltó halála által vált igazán érvényessé az új szövetség.

A Biblia első részét, mint könyvet, összefoglalóan először 2Kor 3,14 nevezi ÓSZ-nek. Az ÚSZ nevet - terjedelmének lassú kialakulása miatt - csak bizonyos idő múltán kezdték használni, de ahogy arról pl. Tertullianus egyházatya írásai tanúskodnak, a 3. szd.-tól már rendszeresen használták.

d) A Biblia-nak további elnevezése: Szentírás. A »szent« jelzőnek egyik jelentése az, hogy Istentől jövő, mint láttuk: inspirált. Mint Isten üdvözítő tervéről és tettéről szóló írást, méltó, hogy a szent tartalomnak megfelelő, az azt megillető tisztelettel olvassuk. Van azután a »szent« jelzőnek egy másik jelentése: a közönségesnek, a profánnak az ellentéte. Az inspirációból és a tartalomból következik az, hogy a Biblia, mint irodalmi mű, »egészen más«, mint egyéb könyvek, még akkor is, ha a fogalmazás módja, a műformák használata hasonló is amazokhoz: ez hozzátartozik az Írás emberi oldalához. A »szent« a profántól elkülönítendő, megkülönböztetendő, és ez a Biblia szempontjából akkor vált fontossá, amikor a Krisztus születése körüli szd.-okban egész csomó olyan irat keletkezett, amely a Biblia könyveihez hasonló tekintélyt igényelt. Ezek részben hiányt akartak pótolni, így keletkeztek pl. a Dán és Eszt-hez készült kiegészítések, vagy a Jézus gyermekkoráról írt »evangéliumok«. Másrészt építő célú kegyes legendákat költöttek (pl. Judit, Tóbiás könyve), más könyvek meg a kor apokaliptikus jövő-váradalmait tükrözték (pl. Ezsdrás 4. könyve. Hermász Pásztora). Az ilyen könyvektől való elhatárolódás szüksége hozta meg a Biblia-i kánon körének a megvonását, a hitelesen Isten igéjének vallott szentiratok számának és terjedelmének a megállapítását.

A kánon g. eredetű szó, főként mérésre használt fapálcát, majd mérőzsinórt jelent. Megfelelője - s talán alapja káneh formában - az ÓSZ-ben is megtalálható, mint mértékegység (Ez 40,3kk). Átvitt értelmű jelentése aztán az ÚSZ-ben »mérték, szabály« (2Kor 10,13; Gal 6,16), s ennek latin megfelelője a »norma«. A Biblia kanonikus könyveiről az atyák elismerték és megvallották, hogy azoknak tartalma megfelel az isteni normának, mint kijelentésnek. Ennek következtében e szentiratok normatív, szabályozó tekintélyűek a hit és erkölcs dolgában (viszont nem jelenthetnek megkötöző és az ismeretek előrehaladását gátló tekintélyt, pl. a természettudomány, a világkép, a történelmi ismeretek terén, vagy társadalom-szemléleti vonatkozásban). »Bölccsé tehetnek a szent írások az üdvösségre, a Jézus Krisztusban való hit által« (2Tim 3,15).

2. A bibliai kánon kialakulása

a) Az ÓSZ-i kánon körének megállapítását a zsidó hagyomány Ezsdrás nevéhez kapcsolja. Egy apokaliptikus könyv (Ezsdrás 4. könyve 14. rész) szerint a babiloni fogság után hazatérő Ezsdrás pap és írástudó - isteni ihletésre - emlékezetből lediktálta a Jeruzsálem pusztulásakor megsemmisült szentiratokat, sőt még továbbiakkal is kiegészítette azokat. Egy másik hagyomány szerint az ÓSZ-i könyveket egy Ezsdrás idejében tartott ún. nagy zsinagóga fogadta el szentiratoknak. Ez utóbbi vélekedés azonban valószínűleg a Neh 8-10 r.-ben leírt népgyűlést tarthatta szem előtt, ahol azonban csak a Tórát fogadták el teljes terjedelmében. A lényege mindkét hagyománynak az, hogy a teljes ÓSZ, mint lezárt kánon »együttesen és egy időben« (simul et semel) lett kanonikus tekintélyűvé Ezsdrás közreműködésével. A valóság azonban ennél sokkal összetettebb, a kánon kialakulása hosszabb folyamat eredménye.

Bizonyos, hogy már a régi időben voltak Isten igéjeként elfogadott szent szövegek, történetek vagy törvények, amelyeket leírva egy szent helyen letétbe helyeztek (vö. Józs 24,26), első helyen említendő a Tízparancsolat - ha akár rövidebb formában is -, melyet a szövetség ládájában, »Isten színe előtt« őriztek (1Kir 8,21). Hosszabb törvénygyűjtemény volt a 2Móz 21-23 r.-ben foglalt »Szövetség könyve«, melyet szintén Isten rendelkezéseként tiszteltek (2Móz 24,7). A királyság kései korában meg az ún. deuteronomiumi törvénykönyvet ( MÓZES ÖT KÖNYVE 4.a.), az 5Móz 12-26 r. törvénygyűjteményét fogadták el szövetséges eskü mellett (2Kir 23,3). Történeti és egyéb törvényi anyaggal kibővülve lett először kanonikus tekintélyűvé a Tóra, azaz a Mózes öt könyve minden valószínűség szerint csakugyan Ezsdrás korában (Neh 10,30), Kr. e. 440 táján.

Ezzel a folyamattal részben párhuzamosan történt a korábbi történeti és prófétai könyvek anyagának gyűjtése és írásba rögzítése. Figyelemre méltók a következő adatok: a samaritánusok, akik a 400-as évek végén végleg különszakadtak a zsidóktól, csak a Mózes öt könyvét tartották meg szentírásuknak. Azután a h. kánonnak a Tórát követő részében a történeti könyvek közül csak a Józs, a Bír, továbbá az 1-2Sám és az 1-2Kir szerepel, a többiek a kánon harmadik részébe kerültek; a próféták sorából is hiányzik Dán. Viszont a három nagy és a tizenkét kispróféta teljes terjedelemben a helyén van, még az olyan apokaliptikus részek is, mint a viszonylag kései Zak 12-14 r., Jóel 3-4 r. és Ézs 24-27 r. A h. kánon második nagy részének az elfogadása a 200-as évek végére tehető. E második nagy egységet egyébként a »próféták« összefoglaló címszó alá sorolják, annak a meggyőződésnek az alapján, hogy az itt levő történeti könyveket is próféták írták.

Végül (egyéb) »szentiratok« néven sorolták be a kánonba a költői és bölcselő könyveket (noha a Zsolt és Péld egy része is régebbi keletkezésű, ám más műfajú iratok). A legfiatalabbnak tartható szentirat a terjedelmesebb arám részleteket is tartalmazó Dán, amely végső formáját Kr. e. 164-ben nyerhette el. - Van egy kánonon kívüli bölcselő könyv, az egyébként értékes Jézus Sirák könyve; szerzőjének az unokája Kr. e. 130 körül bevezetést írt e könyvhöz, s abban már úgy említi az általa ismert Szentírást, hogy »a Törvény, a próféták és az atyák egyéb iratai« - ez a h. kánon mai felosztása is. Az ÚSZ és Jézus vagy úgy idézi, hogy a törvény és a próféták (Mt 7,12; Róm 3,21), vagy úgy, hogy a törvény, a próféták és a zsoltárok (Lk 24,44), mely utóbbi az első helyen állván az egyéb szentiratok csoportjában, az egész gyűjteményt képviseli.

Az ÓSZ-i (h.) kánon lezárása a Kr. u. 1. szd. végén történt meg végérvényesen. Két körülmény is sürgette ezt. Egyik az a már említett tény, hogy nagyon elszaporodtak az egyéb »szent« iratok (már Préd 12,12 is óvásként mondja, hogy »a sok könyv írásának nincs vége«). A másik a Kr. u. 67-70-ben folyt és tragikusan végződött »zsidó háború« a rómaiakkal szemben, az idegen uralom szellemi hatása, a diaszpórákba széledés egzisztenciális szükséggé tette az ÓSZ-i Szentírás pontos körülhatárolását, és ez történt meg a Jamnia (Jabne) városában tartott nagygyűlésen Kr. u. 100 körül, a 39 ÓSZ-i könyv kanonizálásával. Igaz, hogy ez a szám - egyes könyvek összevonása miatt - akkor még más volt, egy ideig változó volt a könyvek sorrendje is. De az itt elfogadott könyveket sorolja fel az ÓSZ irataiként a Talmud (a Baba Bathra c. traktátus XIV.b.) a 2. szd.-ban, valamint Hieronymus egyházatya a V-fordításban a Sám-hez írt előszóban (a híres Prologus galeatus) 400 körül. - A h. kánon könyveinek sorrendje végül is így alakult: A) Tóra (Mózes öt könyve), Biblia) a Próféták: Józs, Bír, 1-2Sám, 1-2Kir, azután Ézs, Jer, Ez és a tizenkét kis próféta (a magyar Bibliában is követett sorrendben), C) Szentiratok: Zsolt, Jób, Péld; öt liturgiai célra szánt irat: Ruth, Énekek, Préd, JSir, Eszt; végül Dán, Ezsd és Neh, 1-2Krón.

Az ÓSZ-i kánon széles körű elterjedését természetesen az is segítette, hogy a keresztyén egyház is elfogadta Szentírásnak. A keresztyénség az ÚSZ-i kánont nem az ÓSZ helyébe tette, hanem amellé, így biztosítva a két Szövetség közt a folytonosságot, annak ellenére, hogy a Jézus Krisztusban megjelent kijelentés (Zsid 1,1-2) minőségileg »más-volta« szükségképpen jelent egy »Krisztus előtti« és egy »Krisztus utáni« szakaszt.

Annak viszont, hogy nemzeti nyelvű Bibliában más az ÓSZ könyveinek sorrendje, külön története van. A diaszpórába széledt zsidóságnak egy tekintélyes része Egyiptomban, főként Alexandriában élt. Hazájuktól elszakadva, a Földközi-tenger mentén lakók mindennapi nyelvét, a görögöt sajátították el, s az ő kedvükért lefordították az ÓSZ-et görög nyelvre: ez a fordítás a SEPTUAGINTA. Két nagy különbség van e közt az »Alexandriai kánon« és a h. kánon között. Egyik az, hogy tartalmaz több más könyvet is, ezek az APOKRIFUS IRATOK, r. kat. elnevezéssel deuterokanonikus (másodlagosan kanonikus) könyvek. A másik különbség a szentiratok műfaj szerinti csoportosítása. Így kerültek a Pentateuchos (Mózes öt könyve) után együvé a történeti könyvek mind, ezeket követik a költői és bölcselő könyvek, végül a próféták. Ezt a beosztást átvette a latin V fordítója, Hieronymus is, és ő határozta meg azt a végső sorrendet, amelyet azután követtek a nemzeti nyelvű Biblia-fordítások. A protestáns Biblia-fordítások egy része (így Luther és Károli is) tartalmazta egy ideig az apokrifusokat is, aztán az 1600-as évek végén elhagyták őket.

b) Az ÚSZ-i kánon kialakulása is hosszabb folyamat eredménye. A kánoni tekintély megvallása időben nem esik egybe az iratok keletkezésével. Az első gyülekezet(ek) életében amúgy sem az írott, hanem a szóban továbbadott tanúságtételnek volt elsődleges jelentősége. Döntő tekintélye Jézus Krisztus szavainak, tanításának volt, ilyen értelemben hivatkoznak rá esetenként az apostoli levelek is (1Kor 7,10; 1Thessz 4,15). Viszont amikor a szem- és fültanúk megfogyatkoztak, és félő volt, hogy a szóbeli bizonyságtétel módosul, vagy hogy különböző tendenciájú egyéb »ev-ok« meghamisítják a valódi Krisztus-képet és tanítást, írásba kellett rögzíteni azt. Hiszen maguk az ÚSZ-ben levő ev-ok is ugyanazon történeteket és tanításokat olykor kissé eltérően fogalmazzák meg, szem előtt tartva azt az olvasóközönséget, amelynek számára a bizonyságtételt leírták (Mt 5,3 vö. Lk 6,20; Mk 8,29 vö. Mt 16,16kk stb.). Más volt a helyzet az apostoli leveleknél, amelyeket eredetileg is írásban fogalmaztak meg. E levelek nagyobb része egy meghatározott személyhez vagy gyülekezethez szólt, van azonban köztük olyan is, amely eleve körlevélnek volt szánva (Gal, Ef), később pedig bizonyára a többi levelet is lemásolva továbbküldték, terjesztették a gyülekezetek épülésére. Éppen ez az eljárás és ez a folyamat a példája annak, hogy miként lettek az ÚSZ-i iratok általánosan elfogadott, kanonikus tekintélyűek.

Az ÚSZ könyveinek kánonként való elfogadásának és rögzítésének ilyen állomásait láthatjuk: már az 1. szd. végén és főként a 2. szd.-ban élt egyházi tanítók (Római Kelemen, Ignatius antiókhiai püspök, Justinus vértanú és mások) említik, sőt idézik Pál leveleit és az ev-okat, bár mellettük más, tekintéllyel bíró iratokat is. Az első ÚSZ-i gyűjteményt a gnosztikus eretnekség egyik képviselője, Marcion állította össze 140 körül. A Marcion-féle »kánon« Pál apostol leveleit tartalmazta (a pásztori levelek kivételével), továbbá Lk-nak egy rövidített változatát. E válogatást meghatározta a gnózis zsidóellenessége, amely elvetette az ÓSZ-et, ezért szerepel itt a »pogány-keresztyén« Lukácsnak az ev-a és a pogányok apostolának, Pálnak a levelei. Valószínű, hogy Marcion válogatása volt a legerősebb kihívás az egyház számára, hogy egy teljesebb és hitelesebb kánont állítson össze. Erre utal az ún. Muratori kánon-töredék, egy, a 2. szd. második feléből származó irat (latin fordítása), melyből látható, hogy akkor már elfogadott volt a négy ev, az ApCsel, Pál 13 levele, továbbá a »közönséges« (katolikus, általános) levelek közül 1-2Jn, valamint Júd, végül a Jel. Az ingadozást az mutatja, hogy itt említés történik Pálnak két további (általunk ismeretlen) leveléről, valamint egy híres apokrif iratról, Hermász Pásztorá-ról. Ez utóbbi a 4. szd.-ban másolt Codex Sinaiticusban is benne van, egy másik irattal, a Barnabás levelével együtt. Az 5. szd.-ban másolt Codex Alexandrinus meg két más iratot tartalmaz, a Kelemen leveleit. A 3. és 4. szd.-ban élt egyházi íróknál látható (Alexandriai Kelemen, Origenész, Eusebius), hogy lassan történt meg a végső szétválasztás a kanonikus és egyéb iratok között. Egy ideig különbség volt a NY-i és K-i egyházak között az elfogadott könyvek száma és sorrendje tekintetében is. Sőt K-en volt egy olyan vállalkozás, amely a négy ev-ot egybe dolgozta, hogy elsimítsa a helyenként észlelhető egyenetlenségeket: ez volt a szír Tatianus által készített Diatesszaron (a 2. szd. második felében készült, és a szír egyházban hosszú ideig használt volt a négy ev helyett). Mindenesetre az ÚSZ-i kánon végső terjedelmét és - mai Bibliánkban is meglevő - sorrendjét Athanasius alexandriai püspök sürgetésére 382-ben a római zsinat állapította meg, ill. végső fokon a 397-ben tartott karthágói zsinat érvényesítette. Ennek a kánonnak a 27 könyve - az ÓSZ-hez hasonlóan - műfaji csoportosításban következik egymás után: történeti könyvek (az ev-ok és az ApCsel), azután Pál apostol levelei: először a gyülekezetekhez írottak, majd az egyes személyekhez szóló pásztori levelek; külön áll az egy időben Pálnak tulajdonított Zsid. Következnek az általános jellegű »katolikus« levelek: Jak, 1-2Pt, 1-3Jn és Júd. Bezárja a sort az ÚSZ apokaliptikus prófétai könyve: a Jel.

3. A Biblia eredeti nyelve és szövege

a) Az ÓSZ könyveit - csekély kivétellel - héber nyelven írták. Ennek a nyelvnek csak egészen kevés számú és rövid terjedelmű írott emléke van az ÓSZ-en kívül. Ezt az ó-héber nyelvet ezért is nevezzük bibliai h. nyelvnek. A nyelv története azonban úgy alakult, hogy a babiloni fogságot követő évszd.-okban fokozatosan háttérbe szorult egy rokon sémi nyelvnek, az arámnak a térhódítása miatt; a h. a Krisztus korára már úgyszólván holt nyelvvé vált (ld. HÉBER NYELV ÉS IRODALOM). Ez a nyelvi változás magyarázza meg, hogy az ÓSZ-nek két, viszonylag későn írt könyvében terjedelmesebb arám szöveget is találunk: Ezsd 4,8-6,18; 7,12-26-ban és Dán 2,4b-7,28-ban. Egy későbbi toldásként értelmezendő arám mondat van még Jer-ben is (10,11). Az ÓSZ h. nyelvű szövege is egy, a Kr. u.-i szd.-okban egységesített grammatikai rendszerben maradt ránk, az ún. masszóréták munkája nyomán.

A masszóréták a Kr. u.-i szd.-okban működő zsidó írástudók voltak, akiknek elsőrangú feladatuk volt az ÓSZ-i iratok eredeti formájának lehető pontos rekonstruálása és megőrzése. Az eredeti kéziratok, az autografonok rég elpusztultak, csak másolatok maradtak róluk, és a különböző másolatokban régente történhettek szándékos változtatások vagy véletlen hibák. Az eltérő szövegvariánsokat összehasonlítva igyekeztek a legjobb szövegtípust helyreállítani. Alapformája már a Kr. u. 1. szd. végén kialakulhatott, mert a későbben készült másolatok feltűnően hasonlítanak - hibáikkal együtt - egy ilyen alapszöveghez. A közben kialakult szigorú verbális (sőt grafikus) inspiráció hatására nem merték kijavítani a továbbiakban a hibákat. Az így rögzített masszóréta-szöveg feltűnő hibáit a masszóréták a lap szélén javították, a margóra írt javított szóalak neve volt: qeré = »olvasd«, a szövegben maradt hibás formáé: ketíb = »írva van«. Hogy a szent és sérthetetlen szövegbe a továbbiakban betoldás vagy kihagyás ne történhessék (5Móz 4,2), ezért a masszóréták összeszámolták az egyes bibliai könyvek verseit, sőt szavait, betűit is, és ennek eredményét a könyvek végén ún. finális megjegyzésekben leírták. Végül a masszóréták dolgozták ki a magánhangzók jelölésének pontos szisztémáját is, az eredetileg csak mássalhangzós szöveg betűi alá írt kis pontok és vonalkák kombinációjával.

A legrégibb kézirat, amely a teljes ÓSZ-et tartalmazza, a Kr. u. 1008-ban másolt Codex Leningradensis (jelzése: L), ez a ma használt kritikai Biblia-kiadásoknak is az alapja. Régebbi keletű teljes ÓSZ-kézirat nincs. Volt egy, a 900-as évek elején másolt ún. »Minta-kódex«, ezt a szíriai Aleppo város zsinagógájában őrizték, tudományos használatra azonban hozzáférhetetlen volt. A háború idején viszont egy tűzeset során megsérült, s kb. negyedrésze elpusztult. Az időben visszább menve, még a terjedelmesebb kéziratok is csak egy részét tartalmazzák az ÓSZ-nek. Fontos a 895-ből származó kairói, a kánon középső részét (Józsuétól Malakiásig) tartalmazó »prófétai kódex« (Codex Cairensis). A Londonban őrzött Pentateuchos-kódexet 734/35-ben másolták. Igen értékes az a szintén Leningrádban őrzött kódex, amely 916-ból való, és a prófétai könyveket tartalmazza, de ún. sor fölötti pontozással. A magánhangzójelek elhelyezése tekintetében ugyanis kétféle megoldással próbálkoztak. Régebben és főként Babilóniában a mássalhangzók fölé írták a magánhangzójeleket (supralineáris pontozás), később és főleg Palesztinában, a Tibériás körül élt írástudók, a Ben-Áser és a Ben-Naftáli család tagjai a sor alá írták e jeleket (infralineáris pontozás).

Rövidebb kézirattöredékek rendkívül nagy számban kerültek elő egyes zsinagógák »lomtárából«, az ún. genizákból. Ezekbe rakták félre a szakadozott s a használatból kivont kéziratokat, hogy aztán alkalomadtán megsemmisítsék őket. Szerencsés esetben megmaradtak, így került napvilágra pl. a múlt szd.-ban, a kairói zsinagóga genizájából sok ezer kisebb-nagyobb kézirattöredék, bő anyagot adva a szövegtörténeti kutatásnak.

Az egészen régi kéziratok csak mássalhangzós szövegek. Ilyen az Egyiptomból előkerült, s a megtalálóról elnevezett Nash-papirusz, mely a Tízparancsolatot meg az 5Móz 6,4kk hitvallásszövegét tartalmazza; Kr. e. 150 táján másolhatták. Századunk nagy felfedezése volt a »qumráni kéziratok« megtalálása 1947-ben. Ézs-nek egy teljes szövegét tartalmazó tekercsen kívül (Kr. e. 2. szd.) több más, részint Biblia-án kívüli irat került itt napvilágra, továbbá rengeteg kisebb töredék az ÓSZ valamennyi könyvéből (Eszt-t kivéve), melyeket a qumráni »kolostor« írószobájában másoltak, és Kr. u. 70 körül rejtették el a Holt-tenger melletti mészkőbarlangokban (ld. QUMRÁN). E Biblia-i kéziratok nagyjából megegyeznek a masszóréta szövegtípussal, helyenként azonban el is térnek tőle. Az eltérések legfeltűnőbbek az olyan esetekben, amikor a LXX-fordítással mutatnak egyezést, pl. a Sám töredékei, mutatván azt, hogy a Kr. e. 1-2. szd.-ban még voltak a ma ismert végleges szövegtípustól eltérő variánsok.

b) Az ÚSZ könyveit g. nyelven írták. A g. nyelvnek, az irodalmi nyelvnek is különböző nyelvjárásai, dialektusai voltak, amelyek eredetileg helyhez, sőt irodalmi műfajokhoz is kötődtek. Közülük az attikai dialektus vált a legáltalánosabbá, ez volt az igazi klasszikus g. irodalom hordozója, a nagy történeti, filozófiai műveknek, drámáknak a nyelve. A Kr. e. 3. szd.-tól, a hellénista kultúra világméretű terjedésével ez a dialektus honosodott meg a Földközi-tenger partvidékén mindenütt, de mint beszélt nyelv egyszerűsödött, vulgarizálódott. Létrejött egy közönségesebb g. nyelvjárási forma, amelyet ma koiné (közös, általános) dialektusnak neveznek (ld. GÖRÖG NYELV). Az e korból való egyiptomi papiruszleletek (levelek, feljegyzések) azt mutatják, hogy e koiné-g. az egyszerű emberek mindennapi nyelve volt, és mivel a g. nyelvű Biblia könyveit is ezen a nyelven írták, azért terjedhetett el könnyen és a legszélesebb körben. A Kr. e. 3-2. szd. folyamán létrejött ÓSZ-fordítás (LXX) nyelve is ez a koiné-g., hatása meglátszik az ÚSZ-en is; az ÓSZ-ből is átvett idézetek legnagyobb része a LXX szövege, ami különösen akkor feltűnő, ha ez utóbbi kissé szabadon, netán eltérően értelmezi az eredeti h. szöveget. Nyilvánvalóan befolyásolta a koiné-g. irodalmat az is, hogy milyen más anyanyelvű nép körében keletkezett. Szembetűnő ez az ÚSZ-ben is.

Az ÚSZ írói - egy kivétellel - zsidók voltak. Anyanyelvük ugyan már nem a régi h., de a vele rokon nyelv, az arám. Jézus a kereszten arámul idézte a 22. zsoltár bevezető mondatát (Mt 27,46). Emlékezetes arám szavak megmaradtak az ev-okban, pl. talitá kúmí (Mk 5,41) és az apostoloknál, pl. a híres abbá felkiáltás (Róm 8,15; vö. Mk 14,36), vagy a reménységet kifejező marana thá (1Kor 16,22). A h. és arám nyelv grammatikája, mondatszerkesztése sok ponton eltér a görögétől, és ez jól látszik az ÚSZ-i iratok fogalmazásából, a gyakori hebraizmusokból, akár olyan apróságokból is, hogy rengeteg az »és« kötőszó, gyakori a »mondván« (töltelékszó) stb. Természetesen azért mindegyik evangélista vagy apostol a maga stílusában és kitűzött céljának megfelelően használja a g. nyelvet, nem félve a g. szellemiségtől sem. János pl. tudatosan használja a gnózis szakkifejezéseit, Pál pedig nem fél pogány költőt vagy közmondást idézni. - Az ÚSZ görögségének értékelésénél két szélsőségtől kell tartózkodnunk. Mielőtt a koiné nyelv egyszerű nyelvi emlékeit megtalálták, a klasszikus görögtől való eltérésre hivatkozva úgy vélték, hogy itt valami külön szent nyelvről van szó Isten igéje megfogalmazására. Amikor meg az egykorú világi nyelvi emlékeket megismerték, akkor viszont voltak, akik úgy fogalmaztak, hogy íme, Istennek úgy tetszett, hogy »a kalmárok, matrózok és utcanők nyelvén« szólaltassa meg az ev-ot. Így egyik szélsőség sem igaz. Való, hogy az ÚSZ-et nem valami különleges, sőt éppen az akkor használt, jól érthető g. nyelven írták meg; viszont a szentírók nem a szó rossz értelmében vett »utcai nyelven« fogalmaztak, sőt nagyon is tartották magukat írnivalójuk szép és szent voltának a fegyelme alatt.

Az ÚSZ szövege az írásbeli rögzítés után kéziratok, másolatok útján terjedt, akárcsak az ÓSZ-é. A kéziratokat többféleképpen szokták csoportosítani. Megfigyelhető, hogy voltak bizonyos szövegtípusok, amelyeknek megvannak a más típusoktól eltérő jellegzetességeik, és nyilván egy-egy eredetire vezethetők vissza; ilyenek a szír vagy bizánci (a K-i egyházakban elterjedt), továbbá a NY-i csoport; azután egy ún. neutrális, semleges típus (nevezik egyiptominak vagy alexandriainak is), a legjobbaknak tartott kéziratok ezt tükrözik, és végül a cézáreai, amely a Ny-i és a neutrális között áll, s talán egy kritikai munka eredménye. - Megkülönböztethetők a kéziratok anyaguk szerint: vannak papiruszra, és vannak bőrre (pergamenre) írt kéziratok; régebbiek a papiruszra írottak. Formájuk szerint vannak tekercsek, egymás melletti hasábokban írva, és vannak könyv alakú kódexek. Az írásnál használt betűtípusok szerint vannak unciálisak vagy maiusculák, tehát nagybetűkkel írottak, és vannak minusculák, kisbetűkkel írva. - Az unciális kódexek közül legnagyobb értékűek az ÓSZ Septuaginta fordítását és ÚSZ-et együtt tartalmazó nagy kéziratok. A 4. szd.-ból való a Codex Sinaiticus és a Codex Vaticanus, az 5. szd.-ból a Codex Alexandrinus és a Codex Ephraeimi Syri rescriptus. A 6. szd.-ból való a Béza Tódor tulajdonában volt két külön kódex, egyik az ev-okat és az ApCsel-t, másik a páli leveleket tartalmazza, hiányosan bár, viszont két nyelven, g. és latin szöveggel. A minuscula kéziratok részleteket, olykor csak töredékeket tartalmaznak, viszont jóval régebbiek, mint a kódexek, és számuk ma több ezer. Papiruszleletek ezek, főként a száraz klímájú Egyiptomból valók. A jelenleg ismert legrégibb ÚSZ-i kézirat a p52 jelzésű, a Jn 18. részéből való töredéket tartalmazó papirusz, amelyet 125-ben másoltak. (Ld. még KÉZIRATOK).

c) A nyomtatott szöveg

A könyvnyomtatás a Biblia további történetében is korszakot váltó esemény lett. Nemcsak azért, mert nagy példányszámban vált terjeszthetővé a Bhanem mert jelentősen csökkent a másolgatásokkal óhatatlanul együttjáró hibalehetőség. Egyúttal pedig a Biblia kiadói kezdettől fogva arra törekedtek, hogy minél hitelesebb - kritikai módon is revideált - szövegtípust nyomtassanak ki. A h. ÓSZ-nek először részletei jelentek meg; a teljes ÓSZ szövegét első ízben 1488-ban Soncinóban nyomtatták; az 1494-ben Bresciában nyomtatott ÓSZ-et használta Biblia-fordításánál Luther. A további évszd.-ok folyamán készült kritikai kiadások a Ben-Áser és Ben-Naftáli család [ld. az a) pontban] által rekonstruált és pontozott szövegtípust vették alapul. Így az 1720-ban kiadott Michaelis-féle ÓSZ-szöveg alapja a 11. szd.-ból való Erfurti kódexben és a Cod. Reuchlinianusban megőrzött Ben-Naftáli szöveg. Nagyobb tekintélye volt a Ben-Áser féle szövegtípusnak, ezt tartalmazza a Leningrádi kódex. - Jelentek meg azonkívül ún. rabbinusi Bibliák (legfontosabb a Bomberg D. velencei nyomdász műhelyéből 1516-ban kikerült II. Biblia Bombergiana), továbbá kritikai kiadások (B. Kennicott 1776-80, C. D. Ginsburg 1894). Mindezek révén egy textus receptus lett az alapja a Brit és Külföldi Bibliatársulat által terjesztett h. ÓSZ. Ezzel szemben a tiszta Leningrádi-szöveghez tért vissza 1927-ben a R. Kittel által kiadott és sok újabb kiadást megért »Biblia Hebraica«. Kritikai értékét emelte, hogy nemcsak a masszóréták marginális jegyzeteit adta, hanem a lap alján külön kritikai összehasonlító apparátust is adott, elsősorban régi kéziratvariánsok és fordítások alapján. Majd felváltotta ezt az 1967-77. években elkészült »Biblia Hebraica Stuttgartensia«, amely elődjétől részint abban különbözik, hogy a lap szélén több jegyzetet ad, nemcsak az apró jelzésekből álló »masora parva«, hanem a hosszabb megjegyzéseket is tartalmazó »masora magna« anyagát; másrészt viszont a lapalji kritikai apparátust megrostálta és átdolgozta. Ez a kiadvány ma az ÓSZ tudományos vizsgálatának és magyarázatának az elfogadott alapszövege.

A g. nyelvű ÚSZ első kiadása a humanista Erasmus nevéhez fűződik (1516), ám ez a kiadvány kissé elsietett és pontatlan volt. Későbbi kiadásait gondosan átdolgozta, sőt latin fordítást is adott mellé. Az Erasmus-féle szöveg 1519-es kiadását használta ÚSZ-fordításához Luther. Erasmus munkájával egy időben a spanyolországi Complutumban is készült egy nyomtatott g. ÚSZ; a két verzió lényegesen nem tér el egymástól. Erasmus szövegét később átdolgozták, többek közt Béza Tódor (ez volt Károli Gáspár ÚSZ-fordításának alapszövege). A párizsi R. Stephanus által többször kiadott ÚSZ egyik értéke az, hogy 1551-ben megjelent 4. kiadásában szerepel először a mai versekre történő beosztás. Fontos állomás volt még a holland Elsevier kiadó által először 1624-ben megjelentetett ÚSZ, mert ez lett a sokáig általánosan használt ún. textus receptus. - A következő szd.-okban többször jelentkezett az az igény, hogy revideálva, majd pedig kritikai jegyzetekkel ellátva adják ki az ÚSZ szövegét (Bengel, Tischendorf, Gregory és mások). A 20. szd. elején aztán az E. Nestle kiadásában megjelent ÚSZ-szöveg, majd ennek az Aland-féle átdolgozása lett általánosan elfogadott, mivel a textus receptushoz képest a régi kéziratok alapján egy megbízhatóbb, jobb g. szöveget adott, lapalji utalásaival pedig széles összehasonlítási alapot nyújtott az ÚSZ szövegének kritikai vizsgálatához. Ennek a Nestle-Aland-féle ÚSZ-nek a 25. kiadását vette alapul az az új kritikai kiadás, melyet a Bibliatársulatok Világszövetsége jelentetett meg 1966-ban, az újabban feldolgozott kéziratok alapján, és ennek megfelelően a kritikai apparátus más rendszerű bedolgozásával. További kiadásai mellett fontos e szövegnek a kétnyelvű kiadása 1984-ből, mely a g. szöveg mellett párhuzamosan adja a latin V 1979-ben revideált formában rögzített szövegét.

4. A teljes Biblia az egyház könyve

a) Reá épül a keresztyén egyházi tudomány, elsősorban mint bibliai tudomány, de mint keresztyén »hit-tan« is, amely a különböző helyi és idői adottságok közt keletkezett iratok alapján rendszerezi az Istenről és üdvözítő tervéről és munkájáról szóló kijelentést. A bibliai tudomány nem szűnik meg tanulmányozni, vizsgálni, és ha kell, néha korrigálni is a Biblia ma ismert szövegét a rendelkezésre álló összehasonlító anyag alapján. Ezt a kritikai vizsgálatot indokolja a másolások révén keletkezett hibák, eltérések megléte. Gondolni kell pl. arra is, hogy mind az ÓSZ-et, mind az ÚSZ-et régen folyamatosan - a szavak különválasztása nélkül - másolták, s a szavak különválasztása sem lehetett mindig tökéletes. Különösen áll ez az ÓSZ-re, ahol eredetileg csak mássalhangzókat írtak. A szövegkritika azonban rendkívül felelősségteljes munka, amelynél nincs helye az ötleteskedésnek. Csak nyilvánvaló szövegromlás esetén, ha a szöveg érthetetlenné vált, szabad és érdemes szövegjavításra vállalkozni, akkor is főként úgy, ha támaszkodni lehet régi kéziratvariánsokra, vagy régi kéziratok alapján készült fordítások segítségére. (Nem tévesztendő ez össze a modern Biblia-fordítói munkának azzal az eljárásával, amikor az eredeti nyelvek saját - de a fordítók nyelvében idegen - kifejezésmódját az ún. átvevő nyelv nyelvtani és mondatszerkesztési szabályainak megfelelő szabadabb fogalmazással, de az eredetivel azonos értelemben oldja fel.) - További feladat a bibliai szövegek rövidebb formai egységeinek az elemzése (ld. FORMATÖRTÉNET), mert ezeknek a változatossága és szituációhoz kötöttsége jobban megérteti velünk a részleteket. Nemkülönben érdekli a Biblia-tudományt a Biblia könyveinek irodalomtörténeti szempontból való vizsgálata, a szerzőség emberi vonatkozásainak a kutatása, más szóval az a kérdés, hogy mikor és milyen úton-módon írattak, formálódtak ki úgy, ahogyan ma ismerjük őket (ld. IRODALOMKRITIKA). Mindezek jó megértése segít ahhoz, hogy a sok évszd.-on át keletkezett Bibliában levő teológiai fejlődés (pl. a Kir és Krón) révén előfordulható látszólagos ellentéteket rossz értelemben ne magyarázzuk. Végül a BIBLIAI TEOLÓGIA történeti áttekintése és rendszerezése hivatott arra, hogy anyagot adjon a további teológiai tudományoknak.

b) A Biblia azonban nemcsak az irodalomtörténeti és teológiai tanulmányozás tárgya, hanem a kegyesség könyve is. Ez az alapja, különösen a protestáns egyházakban, az igehirdetésnek, a gyakorlati Biblia-tanulmányozásnak, de a hívő emberek egyéni Biblia-olvasásának is. Éppen ez tette szükségessé a Bibliának minden lehetséges nyelvre való lefordítását. A BIBLIAFORDÍTÁSOK révén lett a Biblia a misszió könyvévé, hogy Isten ismerete Isten igéjén keresztül eljuthasson - ma már mondhatjuk, hogy a szó szoros értelmében - a Föld határáig. E munka részleteit tekintve, a bibliai történetek tanításával a Biblia a vallásoktatás »tankönyve« is. Különböző értelmi szinten álló, főként gyermekek, de idegen vagy kevésbé fejlett kultúrákhoz tartozó népek számára hasznos lehet a szabad elbeszélő formában leírt bibliai történetek és illusztrált Biblia-k kiadása is. A Biblia gyakorlati magyarázásánál fontos a magyarázati módszereknek az ismerete és megkülönböztetése, hogy mást, vagy más módon ne tanítsunk, mint ami a Biblia valóságos tartalma és üzenete. Hogy csak egyetlen példát említsünk: a keresztyén egyház által is Isten igéjének tekintett ÓSZ-et elsőrenden meg kell érteni régi történeti adottságai között, de igei tartalmának azt a részét is meg kell értenünk, amely átível az ÚSZ-be (nem szabad »gettóba zárnunk« az ÓSZ-et). Viszont nem szabad öncélúan erőltetni a krisztologikus »visszamagyarázást«, kiszakítva az ÓSZ-i igéket szövegkörnyezetükből és kortörténeti kereteik közül, mert azok közt is megvan a konkrét tanításuk (Róm 15,4). A magyarázati kérdésekben segítségünkre van a hermeneutika tudománya (ld. ÍRÁSMAGYARÁZAT).

Ami pedig a Biblia missziói szerepét illeti (és itt gondolnunk kell bel- és külmisszióra egyaránt), abban a Biblia szervezett terjesztésének van igen nagy szerepe. Ha a reformációnak gondja volt arra, hogy a nemzeti nyelvű Biblia-fordításokat az igehirdetők és - amennyiben az akkor magas nyomtatási költségek mellett megfizethető volt - az olvasni tudó hívek kezére adja, úgy a 19. szd. ébredési mozgalmai viszont arra törekedtek, hogy a Biblia igazi népkönyv legyen. Ennek érdekében jöttek létre az 1800-as évek elején a nagy Biblia-társulatok, elsősorban a Brit és Külföldi (1804), a holland (1814) és az (észak)amerikai (1816) Biblia-társulat. Európa több országa is követte a példát; a németországi tartományok hasonló intézményei közül legfontosabb lett a Württembergi Biblia-társulat (1812), amely ma egyebek közt a tudományos célra szánt h., g., latin fordításoknak a gondozója is. Külföldi és más világrészekben élő egyházak számára a Biblia-terjesztés gondját főként a Brit és Külföldi Biblia-társulat vállalta fel; ez végezte a magyar fordítású Bibliák kiadását is 1948-ig. - A világ különböző országaiban működő ilyen társulatok munkájának összehangolására és segítésére jött létre 1946-ban a Biblia-társulatok Világszövetsége. Tevékenységéhez külön is hozzátartozik, hogy segíti a világ minden országában a legkülönbözőbb nyelvekre és nyelvjárásokra történő Biblia-fordítások készítését. - Hazánkban 1949-ben jött létre a Magyar Biblia-tanács, amely aztán tagja lett a Világszövetségnek. A magyar protestáns egyházakat (az ország határain túl is) most már a Magyar Biblia-tanács látja el - egyre növekvő példányszámban - régi és új fordítású, továbbá illusztrált és gyermek Bibliákkal. - Emellett természetesen az utóbbi évtizedekben a r. kat. egyház is terjeszti saját fordítású Biblia-ját.

A Biblia a maga történeteivel, költői és prófétai részleteivel ÓSZ-i és ÚSZ-i szállóigéivel régtől fogva ihletője az irodalomnak, a képző- és zeneművészetnek egyaránt, és így hozzátartozik kultúránkhoz. E kultúrkincs megértéséhez hozzátartozik a Bibliával való foglalkozás az iskolákban is - nemcsak a hitoktatásban. Jól látva a Biblia kulturális és irodalomtörténeti értékét, ma már nemcsak az egyházak foglalkoznak a Bibliának többnyire szemelvényes és illusztrált kiadásával, hanem a könyvkiadó vállalatok is. Legnagyobb jelentőségű volt e nemben Károli Gáspár Biblia-fordításának első, 1590-ben megjelent kiadásának, a Vizsolyi Bibliának teljesen hűséges hasonmás-kiadása. Ez és a többi kisebb-nagyobb vállalkozás - ha közvetett módon is - szintén missziót teljesít, és tanúskodik arról, hogy a »könyvek könyve« méltó a megbecsülésre.

(Keresztyén Bibliai Lexikon)

 


Állandó alkalmaink

Istentisztelet
vasárnap 10.30 és 17 órakor

Bibliaóra
csütörtök 18.30 órakor

Gyermek Bibliakör
vasárnap 9.30-tól 10.30-ig

Ifjúsági alkalmak
péntek 19 órától, vasárnap 9.30-tól

Kiscsoportos bibliatanulmányozás
vasárnap 9.30-tól 10.30-ig

Lelkipásztori hivatal - az Imaházban
nyitva: minden csütrtökön
és minden pénteken 6 órától 20 óráig
időpont egyeztetés: 06-20/449-0458

Énekóra
csüt.19.30 és vasárnap 18.30 órától

Úrvacsora
a hónap első vasárnapján a 10.30-kor kezdődő Istentisztelet második felében

Közös imaóra
nyári hónapokban 9.30 órától 10 óráig

Törekvők órája
a résztvevők igényeihez igazodva

Baba-mama kör
minden páros hét kedd 17 órától

Előljárósági megbeszélés
a hónap első szerdáján 18 órától